Az ember olyan állat, ami szeret játszani. Mindenféle életkorban, szerintem, bár a játékok típusa kétségtelenül megváltozik. Gyerekként elfogadott formája a babázás, nem elfogadott formája a kaszinó, felnőttként pedig fordítva. Bár, hozzá kell tennem, a tokiói parkokban többször láttam már japán egyetemistákat, akik vasárnap délutáni programként kijöttek egy jót fogócskázni. 

A japán gyerekekben lévő játékösztön az egyik olyan mozgatórugó, amit én az angolóráimon a leggyakrabban próbálok tanítás céljából (vagy a tanulás-vágy felébresztésének a céljából) kiaknázni. Mindig másképp segít. Néha elmagyarázni könnyebb valamit így, néha fegyelmezni, néha a gyerekek személyiségét jobban megismerni.

1. Az első esetre példa a plüssállat, amit az igazán kicsi tanítványaimmal (3-6 évesek) rongyosra használunk. Senki ne felejtse el: úgy kell őket - az abszolút nulláról - angolul tanítanom, hogy a saját nyelvüket nem beszélem (legalábbis abban a helyzetben, abban a pozícióban nem). A nyelvtanulásuk 99%-a így a vizualitásra épül. 

Mivel tele vannak energiával, és imádnak mozogni, az óra első tíz percében mindig fizikailag aktív dolgokat tanulunk: run, walk, jump, skip, turn around, come here, stb. Hogy ezek közül a számukra új, érthetetlen szavak közül melyik mit jelent, azt valahogyan be kell mutatnom. A hároméves japán agyban össze kell, hogy kapcsolódjon egy bizonyos hangsor egy bizonyos látvánnyal. Ezt elérhetem úgy, hogy eljátszom, amit mondok, de ez nem a leghatásosabb módszer. Az ember nem szokta hangosan kimondani, amit éppen csinál. Viszont rá szokott szólni másokra, hogy csinálják. Sokkal jobb, ha megmondom a plüssállatnak, “sit down”, és eljátszom vele, ahogy leül. A gyerekek le sem tudják venni a szemüket a medvéről, és pár másodperc alatt megértik, mi történik. Innen indulunk, késöbb lehet majd bonyolultabb. A következő szint az, hogy odaadom nekik a medvét, és ők játszák el, ahogy leül vagy szalad, vagy amit éppen mondok. A következő szint (a medvére, mint az állványokra egy építkezésnél, a kezdeti időszak után nincs szükség, eltűnhet) az, hogy ők maguk végzik el az általam megnevezett mozdulatot. A következő szint (újabb játék-elem, hogy ne unják meg), ha csak akkor szabad csinálniuk, ha hozzáteszem “please”. Aki “please” nélkül is csinálja, kiesik. A legutolsó, legaktívabb szint pedig, amikor az utasításokat is nekik kell produkálniuk. Mindenki angolul irányítja a haverját, vagy akár engem. (“Sensei, please jump 100 times!”)

2. Ami fegyelmezést illeti, nekem semmi nem vált be olyan jól, mint a “magic word”. Olyan csoportok esetében (ezek már általános- vagy középiskolások), akik hajlamosak elbambulni, álmodozni, nem rám figyelni, az óra elején kiválasztunk egy tetszőleges szót, pl. “because”, és ezt kinevezzük “magic word”-nek. Minden egyes alkalommal, amikor az óra alatt elhagyja a számat az adott szó, aki először észreveszi, és rámkiabál, hogy “MAGIC WORD!”, az kap egy pontot. Akinek az óra végén a legtöbb pontja van, az nyer. Nyeremény, mint olyan, nincsen, a győzelem tényét kapja jutalomként az illető. A legtöbb esetben ez elegendő motivációnak bizonyul, ügyesebbnek lenni, mint a többiek, játszani a játszás kedvéért. Az eredmény: minden szavamat lesik, és állandó készenlétben állnak. (Arra emlékeznek ugyan, hogy mi volt a varázs-szó, de arra már nem mindig, hogy mit kell ilyenkor bekiabálni. Ha belefűzöm a mondatomba, hogy “because” - minden nyomaték nélkül, hogy nehezebb legyen észrevenni - gyakran csak felugranak a székről, ujjal mutogatnak rám, és az arcomba kiabálnak: “Ez volt az!! Ez, amit most mondtál!”)

3. Az, hogy a gyerekek hogyan viselkednek játék-szituációkban vagy versenyszerű helyzetekben mindig sokat elmond a személyiségükről. Új szókincset én mindig kis szócsoportokban tanítok meg, 8 elemet egyszerre. 8 új iskolai tárgy, 8 új családtag, 8 új foglalkozás, és egy idő után pontosan emlékeznek egy-egy szócsoport összes tagjára. A nyolc kártyából hetet képpel felfele lerakok az asztalra, egyet képpel lefele. A feladat: felidézni fejben az összes szót, és így megmondani, mi hiányzik, mi van lefordítva. Az érdekes rész ezután következik, amikor egy kivétellel az összes kártyát kiosztom a gyerekeknek, csak ők látják mit kaptak, a nyolcadik, utolsó kártyát megtartom magamnak. A kérdés: melyik kártya van nálam? Különböző reakciók léteznek. Van az a japán gyerektípus, aki meg sem próbál gondolkozni, csak találomra bekiabál szavakat, többnyire angolul, de néha japánul is, akár olyanokat is, amiket két hónappal korábban tanultunk, hátha véletlenül eltalálja. Tíz másodperc után ebbe elfárad, feladja, közli, hogy ez az egész unalmas, gagyi, és különben is, ő ki akar lépni a nyelviskolából, mert inkább nintendózna. Van az, aki felfogja, hogy nem látja a többiek kártyáit, és ebből arra a következtetésre jut, hogy ez a feladat egyszerűen megoldhatatlan. Ő is feladja, esetleg még meg is haragszik rám. Van az (amelyik típusban mindig reménykedem), aki elmagyarázza a többieknek, hogy a tanár kérdése csak akkor lesz megválaszolható, ha mindenki tudja, milyen kártyák lettek kiosztva, tehát közös érdekük, hogy megmutassák egymásnak. Ha ez megtörténik, mindig ügyelek rá, hogy mindannyiukat megdícsérjem, egyenlő mértékben. Végül pedig van az okos, de sunyi, vagy inteligens, de rosszindulatú típus, aki mindenkit megkér, hogy mutassák meg a kártyáikat, ő viszont a sajátjait titokban tartja, így egyedül ő tudja majd bemondani nekem a helyes választ. Aztán pedig nagyon meglepődik, amikor dícséret helyett lebaszom.    

A játék-helyzeteket kísérő izgalom- és örömérzések egyértelműek, világosan lehet látni is, tapasztalni is őket, de a tény, ami a számomra igazán érdekes, az az, hogy ezek az érzések felerősödnek, ha a képlethez hozzáadunk egy kulcsfontosságú elemet: a véletlenszerűséget. Egy kísérlet során majmokat egy irányítópult elé ültettek, amin a sok gomb közül a legtöbb nem csinált semmit, viszont az egyik megnyomására ételt kaptak. Nem meglepő módon, az állatok nagyon élvezték ezt a játékhelyzetet. A mérések alapján, összehasonlítva azzal, mintha szimplán csak megkapnák az ebédjüket, élénkebben szabadultak fel bennük a boldogsághormonok, miközben a gombokkal kísérleteztek. Viszont még ennél is sokkal, de sokkal intenzívebb lett az örömérzetük akkor, amikor a jutalmat a kísérlet szervezői véletlenszerűvé tették: a gomb megnyomása után néha érkezett banán, néha nem. Ez a verzió - mondják a tudósok, akik megfigyelték az állatok agyát, dopamin-szintjét - sokkal hosszabb ideig lekötötte a majmok figyelmét, fáradhatatan kíváncsisággal próbálkoztak a gomb nyomogatásával, mert sosem lehettek benne biztosak, hogy működni fog, vagy nem. 

Vannak iskolák, ahol hasonló módszerrel próbálják a diákokat rávenni a tanulásra. A tanár feltesz egy kérdést, páran jelentkeznek, bemondják a helyes választ. Az első, hagyományos helyzet az, hogy a tanár elismerő bólintásán kívül semmilyen jutalom nem jár ezért. A második, kevésbé hagyományos módszer egyfajta pontrendszer, amiben a jó válaszokért 1, 2, 3 pontot lehet nyerni, és ezeket egész tanévben gyűjtögetni. (Az én gimnáziumi kémiatanárom rajzolt zöld egereket adott az okos hozzászólásokért, és ha összegyűlt három zöld egér, azt be lehetett váltani egy fekete macskára.) A majomkísérleten alapuló iskolai rendszerben a jó választ adó diákok választhatnak, meg akarják-e duplázni a pontjukat. Ha igen, benyomhatnak egy gombot egy számítógépen (amit a legtöbb szülő éppen a tanulás legnagyobb ellenségének tart), és ezután egy véletlenszerűségen alapuló, teljesen kiszámíthatatlan program kidobja az eredményt: dupla pont, vagy nem dupla pont. Vannak, akik azt állítják a 3. módszer sokkal hatásosabban motiválja a diákokat, mint a 2. módszer, mert az öröm és a kíváncsiság kulcsa: a bizonytalan jutalom. Van min izgulni. 

A módszer ellenzői azzal érvelnek, hogy ez fajta jutalmon (kiszámíthatatlan jutalmon) alapuló játékos módszer az igazi, mély tanulás rovására megy. A nyerni akaró diákok motivációját fel lehet használni arra, hogy száraz, elszigetelt adatokat bemagoljanak, de arra már nem, hogy egy tantárgyat megszeressenek, hogy a tudásvágyuk és a megérteni-akarásuk kifejlődjön. A módszer védelmezői felhívják a figyelmet arra, hogy a “garantált jutalom” nem tükrözi hűen a minket körülvevő valóságot, hiszen az életben is az a helyzet (egyszerűen a világ igazságtalansága miatt), hogy a megérdemelt elismerésben sosem lehetünk biztosak. Van, aki keményen edz és gyakorol, mégsem lesz belőle soha sikeres sportoló, van, aki jó férjként-feleségként él, mégis megcsalják, van, aki kreatív angolos játékokat talál ki a tanítványainak, mégsem kap fizetésemelést.

Forrás: http://maji-de.reblog.hu/a-jatek-komoly-dolog