A feledékeny favágó-,Bolgár mese.

Élt egyszer egy favágó,aki az erdőre akart menni,fát vágni.Kora reggel felkelt,darab kenyeret,sajtot,és hagymát csomagolt a tarisznyájába,megtöltötte a korsóját vízzel,azt is beletette a tarisznyába és feltette a fejére a kalapot.Elővezette az istállóból a szamarát,ráült és elindult.Hosszú volt az út az erdőig,árkon,bokron keresztül,és mindig csak hegynek felfelé.Végül is elért az erdő széléig.Ott a szamarat elengedte,hadd legeljen,ő maga pedig a favágáshoz készülődött.Letette a nyakából a tarisznyát,sóhajtott egy nagyot,kikereste azt a fát,amit ki akart vágni,de amikor már felakarta emelni a fejszéjét,hogy rá csapjon a fa törzsére,akkor vette észre,hogy a fejszét bizony,otthon felejtette.
-Fejsze nélkül nem lehet fát vágni...-állapította meg magában,egy kicsit mérgelődött,de aztán előhívta a szamarát,felült rá,vissza akasztotta a nyakába a tarisznyát,és elindult haza,a fejszéért.
Amikor hazaért,a tarisznyát a nyakából megint csak leemelte,ráakasztotta a kerítésoszlopra,elővette a fejszét és máris vissza az erdőbe.
No,ha elindult az erdőre,meg is érkezett hosszas szamarazás után,elégedetten gondolt arra,hogy most már megvan a fejszéje,nem lesz semmi probléma.
De alighogy kiért az erdőbe,emelte volna le a nyakából a tarisznyát,észrevette,hogy azt bizony otthon felejtette,felakasztva a kerítés oszlopára.
-Reggeli nélkül pedig nem lehet dolgozni...,mormogta magában,és mit volt,mit tenni,elindult másodszor is hazafelé.
Otthon leemelte a tarisznyát a kerítésoszlopról,vállára akasztotta,majd felült a szamárra,és kocogott vissza az erdőre.
A nap már magasan járt az égen.Mire kiért az erdőre,annyira megéhezett,hogy nyomban hozzálátott az evésnek,ami már nemcsak reggeli,de ebéd is volt.
Evés után szundikált egy keveset,mert igen-igen elfáradt a sok szamarazás után.Amikor felébredt,keresni kezdte a szamarát,mert az nem volt ott mellette.
Hívta,kiabálta a nevét,de a szamár nem volt sehol.Bánkódni kezdett,hogy miért is nem kötötte egy fához,csak úgy hagyta szabadon...,de az már késő bánat volt,nem segített rajta.
Szinte lejárta a lábát is,mire megtalálta a szamarát.Nagyon megörült,de annyira bent volt már az erdőben,hogy megint sok idő telt el amíg kiért a szélére-csaknem beesteledett.
Fáradt is volt,éhes is,de leginkább szomjas.
Elővette a tarisznyából a kulacsot,hogy jót igyék-de akkor vette észre,hogy a kulacsban egy csepp nem sok,annyi víz sem volt.
Hát persze!Amikor kora reggel otthonról elindult,elfelejtette megtölteni...!De napközben is hány forrás,patak került az útjába,eszébe sem jutott,hogy megtöltse.
Sötét lett.Feljött a hold.Vége lett a napnak,és egyetlen fát sem vágott ki.Kit szidjon emiatt...töprengett.De rájött,hogy egyedül ő maga az oka.Akkor legyintett és mivel nem maradt más hátra-elindult hazafelé.A lába majd leszakadt,annyira fáradt volt és fájt.Bocskora szinte szétrongyolódott,tarisznyája üresen lógott az oldalán.
Amikor kiért az erdőből,hófehér szakállú öregemberrel találkozott.Mindketten meglepődtek,de az öreg szólította meg a mi emberünket:
-Merre jársz ilyen késő este,fiam?Vagy hazafelé ballagsz?.Gondolom,elfáradtál a sok favágásban...
De a favágó szomorúan mesélte el,hogy nem a favágásban,hanem az egész napos hiábavalóságban fáradt el.
Az öreg elmosolyodott és így válaszolt neki:
-Így van bizony,a hiábavalóság elfárasztja az embert.Nem hiába mondja a nép,hogy ami nincs a fejben,az a lábban van...!

Fordította Antalfy István.

Forrás: Családi lap 1988.Augusztus.